Amikor azt fontolgattuk, hogy hogyan induljunk neki a külföldre költözésnek, elég sok tényezőt figyelembe vettünk és sokat gondolkoztunk azon, hogy mit vigyünk, mi maradjon.  Aztán hosszas latolgatás után úgy döntöttünk, hogy a ruháinkon kívül mindent otthagyunk a lakásunkban

és majd beszerezzük inkább Dubajban a szükséges holmikat. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy egyrészt a lakásunkat ki szerettük volna adni, és bútorozottan egyszerűbb volt a körülményeknek megfelelően. Másrészt az is nyomós érv volt, hogy rengeteg a használt bútor illetve műszaki cikk beszerzési lehetőség van a városban. Ez amiatt alakult így, mert a város lakosságának túlnyomó többsége expat, akik rendszeresen cserélődnek. A neten sokszor belefutok olyan hirdetésekbe, hogy komplett lakások berendezése, felszerelése eladó áron alul kompletten. 

Röviden-tömören ez vezetett ahhoz, hogy mindösszesen 6 darab bőrönddel hagytuk el az országot. Semmit nem vittünk magunkkal, mert akkor még azt sem tudtuk, hogy hol fogunk életvitelszerűen élni. Azt se tudtuk, hogy mire lesz szükségünk és mire nem. Egy ideiglenes szállásunk volt apartmanban egy hónapra foglalva. Ennyi. 

Pont a Ramadan kellős közepébe érkeztünk, így egész érdekes arcát ismerhettük meg elsőre a városnak. Úgy döntöttünk, hogy a Dubajban töltött első két hetet kinevezzük nászútnak, mert a klasszikus értelemben vett nászútra nem maradt idő a szabadságok kivétele után. De mivel egyikünk sem ismerte igazán a várost, így szuperül telt az első két hét. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk már ebben a két hétben is. És én azt hittem naivan, hogy kb. ennyit tud a város. Mélyen magamban el is gondolkodtam, hogy mégis mit fog még tudni nyújtani, ha itt telnek majd a mindennapjaink. Mint minden másra, erre a félelmemre is rácáfolt. 

Miután véget ért a "nászutas" időszak, a Férjem munkába állt, akkor kezdett realizálódni bennem, hogy vége a nyaralásnak és a repülőjegyünk csak ide szólt... Egészen összetett érzés ez. Egyszerre voltam kicsattanóan boldog, izgatott, melankolikus és magányos. Aki már valaha hagyta el a szülőhazáját hosszabb időre, az tudja, miről beszélek. Az, hogy mi kiléptünk az Európai Unióban kialakult szokásjogok jól ismert közegéből és az általunk megszokott európai kultúrából is, az még rátett egy lapáttal erre az érzésre. 

Az első pár hétben mindenképpen szerettem volna valami analógiát keresni a két világ között, mert úgy könnyebb megérteni a körülöttünk folyó dolgokat és egy kicsit segít visszakerülni a komfortzónánkba is. Az analógia keresését gyorsan feladtam. Rájöttem, hogy ha van is, azt nem egyszerű felfedezni, illetve nem is szükséges rátalálni. Ezt az új világot úgy kell elfogadni, ahogy van. El kell engedni a korábban ismert, jól bevált módszereket, és beengedni az életünkbe az új megoldásokat. Tótágast állt a világom...

Photo by Sindre Strøm from Pexels

Kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész folyamat egy új önismereti tréning az élet iskolájában. Ma már látom, hogy ez nem csak sejtés volt, hanem teljesen megalapozott gyanú! Annak ellenére, hogy folyamatosan dolgoztak bennem a kétségek, az első félév után ki merem jelenteni, hogy az első szemesztert sikeresen abszolváltam. 

Új világszemléletet kaptam, rengeteget tanultam és tanulok folyamatosan az elfogadásról, a nyitottságról, magamról, a családi és baráti kapcsolataimról. Persze, az itteni életünk beindítása hozott egy-két váratlan szituációt, nehéz élethelyzetet, de a mentális rész sokkal komolyabb leckéket adott. Most már biztos vagyok benne, hogy életünk egyik legjobb döntése volt, hogy bevállaltuk ezt a nagy váltást.