Sokszor lehet hallani, hogy London Európa olvasztótégelye. Ha ez így van, akkor ebből az analógiából kiindulva Dubaj a világ olvasztótégelye. Az Egyesült Arab Emírségek közel 10 millió lakójából 8,5 millió bevándorló. Az országban több mint 200 nációval lehet találkozni. Ez valami elképesztő sokszínűséget hordoz magában.

Alapvetően a lakosság 3 nagy csoportra osztható (a teljesség igénye nélkül):

• az "Emiratik", akik állampolgársággal rendelkeznek, ők kb. 1,5 millióan vannak országszerte. A mindennapokban nem igazán lehet összefutni velük, eléggé elszeparáltan élnek. Általában hivatali pozíciókban ülnek vagy komolyabb, akár vezetői pozíciókat töltenek be nagyobb állami vállalatoknál.
• a fizikai állományban dolgozók nagy többsége Indiából, Pakisztánból és Bangladesh-ből és egyéb ázsiai országokból érkezik. Ők egy kb. 8 milliós csoportot tesznek ki az összlakosságból.
• a szellemi állományban lévők általában nyugati országokból származnak (kb. 0,5 millió). Számtalan európai nemzetből valóval lehet találkozni és sokan jönnek Észak-Amerikából is ide szerencsét próbálni. 

(Ezek a számok csak hozzávetőleges értékek, és az egyszerűség kedvéért vannak így bekategorizálva. A fizikai és szellemi állomány pozíciói természetesen nem népcsoporthoz való tartozás alapján vannak kialakítva.) 

Szóval a világ minden tájáról érkeznek ide emberek és mindenki mást hoz otthonról. Más életfelfogást, más hozzáállást, más szokásokat. Mégis több toleranciát érzek itt, mint eddig bárhol. Talán azért van, mert ez itt mindenkinek új, mindenki a start mezőről indul, aki ideérkezik. 

Egészen újszerű tapasztalás volt az számomra, hogy a mindennapi élet alapvető dolgait illetően mennyire különbözően tudnak az adott nemzetből származó emberek viselkedni.

Ilyen meglepetés volt például az idő kezelése. Ezzel akkor szembesültem először, amikor beköltöztünk a lakásba és vártam a berendezési tárgyakat meg a szakikat. (Ez az utóbbi téma meg fog érni egy másik misét, majd később jön egy ilyen poszt is.) Baromi nehéz pontos időpontot leegyeztetni egy indiaival például, aki nem úgy kezeli az időt, mint egy európai. Amikor a "mikor érkezel" kérdésre az a válasz, hogy "10 perc múlva" és két órával később ér oda vigyorogva. Hát ő ideért a megfelelő címre, az áru is sértetlen, most mégis mi lehet a probléma? Azért az elején ezeket nehéz volt tolerálni. Aztán kezdtem megérteni, hogy ez nem rosszindulatúság vagy bármi olyan cselekedet, ami ellenem irányul, hanem egy életvitelforma. Ezt hozza a hazájából. Ott senki nem siet sehova és mindenre van idő. Ki látott már kapkodó indiait? Én meg korábban ostoroztam magam 5 perc késés miatt órákig... De minek? 

A családhoz való viszonyulás is többféleképpen nyilvánul meg. Ez persze adott náción belül is tud nagyon eltérő lenni, de az alapvető jellemvonásokat, a "hozott anyagot" azért fel lehet ismerni. Csak hogy egy pár példát említsek: az araboknál azt szoktam látni, hogy nagy csapatban indulnak sétálni, étterembe. A család szent és sérthetetlen számukra. Mindenki vigyáz és figyel mindenkire. A férfiak ugyanúgy kiveszik a részüket a gyerekekkel való foglalkozásban. Olyan jó ezt látni... a hiedelmekkel ellentétben. Az amerikai és brit családoknál jellemző a nanny (dadus), aki megy mindenhová a családdal együtt és segít a gyerekek körül. Ez nekem teljesen idegen dolog volt ezidáig. Persze olvastam és tudtam róla, de más, amikor az ember a saját szemével látja. 

A Dél-Ázsiából származó nemzeteknél nagyon jellegzetes például a krikett űzése. Ez egy Magyarországon szinte egyáltalán nem ismert, ütős labdajáték. A régi brit gyarmatokon nagy népszerűségnek örvend. A borzasztóan hosszú játékidő miatt csak a hétvégi programba fér bele, de ilyenkor kivonulnak és órákon át játszanak parkokban, üres parkolókban, ahol van rá hely. Nem stresszelik túl, csak kitesznek pár kartont vagy cipőt kapu gyanánt, hozzák magukkal az ütőket és játszanak. Nem kell mindent túlgondolni. Ezt a lazaságot tanítani kellene.

Aztán szembejöttek velem az angolszász vonások, ez sokkoló tud lenni az elején. Az Emirátusokra nagyon jellemző, hogy szeretik az amerikai kultúrát és a mindennapi élet sok szegmensében ezeket az általuk használt rendszereket vették át. Ilyen például a magán egészségbiztosítási rendszer. Nincsen állami egészségbiztosítás. Ha az ember beteg, akkor kemény összegeket kell fizetni az ellátásért. Ugyanez vonatkozik az iskolákra és egyetemekre is. Eddig csak filmen láttam, hogy gondot okozhat egy család számára a csemete kitaníttatása (és ugye általában nem a Yale-n végzett atomfizikusi diploma a cél). Itt értettem meg először, hogy erre az időszakra itt nagyon tudatosan készülni kell, mert már az általános iskoláért is komoly tandíjakat kell fizetni. És minél nagyobb a gyerek, annál magasabbak az összegek...

Sorolhatnám még a különbözőségeket, de nem teszem, mert ennek a nagy ismerkedési folyamatnak nem az volt a végeredménye, hogy milyen nehéz itt (na jó, az elején kicsit magával ragadott az érzés) és mennyi új "szabályhoz" kell alkalmazkodni. Épp ellenkezőleg! Kinyitotta a világot nekem és rádöbbentem, hogy ugyanazt a dolgot annyiféleképpen láthatjuk. Ez a jó az egészben, mert újabb és újabb perspektívák jönnek. Nincs jó vagy rossz megoldás. Megszokott van, amitől simán el lehet térni bármilyen irányban! Minden látott, tapasztalt dologból azt kell kivenni, ami jó nekünk. Amit bele tudunk illeszteni az életünkbe és ettől jobban érezzük magunkat!

Most itt ülök ebben a nagy olvasztótégelyben, néha a komfortzónámon kívül… és kezd bevésődni a gondolataimba, hogy a sokszínűség jó, csak nyitottan kell hozzáállni, nem ítélkezni, hanem meglátni az értékeket.